Dolgos hétköznapok, baráti hétvége (2007. március 5.)

A hétköznapok néha nagyon szürkék, de ez nem jelenti azt, hogy unatkozom. Sőt! A szürkeséget csak az esőfelhők okozzák, amit anyával egész jól tudunk kompenzálni. Mostanában nagyon igyekszem megtanulni, hogyan kell beszélni. Folyamatsan nézem anya és apa száját, hogy lelessem, hogyan kell kimondani egy-egy betűt, és azt meg is próbálom. Általában mindenből "m" lesz. Az "f" például csak akkor sikrül, ha éppen főzelék van számban. Képzelhetitek, hogy a hatás milyen eredeti! Olyankor általában nem csak én kerülök a csap alá, hanem a ruháim, sőt, még előfordul, hogy anya is!

Újabban anyával túraelőkészítő kurzusra járunk. Ez annyit jelent, hogy minden nap, amikor van éppen egy esőmentes fél óra, akkor babakocsi nélkül a saját lábaimon sétálgatva járunk egyet. Apa ugyanis megígérte, hogy nem sokára vesz nekem is túrabakancsot és megyünk hegyet mászni. Majd amíg mi hegyet mászunk, addig anya gerincegyenesítő kúrát kap, mert a fél óra lábonjárás neki inkább derékszögben megy...

Az elmúlt néhány napban sok kisgyerekkel találkoztam. Velem egyidősekkel. Anya ugyanis már most ovihelyet keres nekem. Sajnos, ez itt nem olyan egyszerű, mert itt a gyerekek négy hónapos koruktól egészen az általános suliig egy csoportban maradnak. Hely csak akkor van menetközben, ha valaki elköltözik. Anyának mondták az egyik oviban, hogy olyan gyerekre kell előjegyzét leadni, aki még csak vitamin a paprikában. Vagyis nem is tudják, hogy meg fog-e születni. Azért szerencsére engem nem küldtek el olyan korán. Én minden bájt bevetettem, de ennek ellenére nem vettem le a lábukról az ovónéniket. Mindenhol csak várólistára kerültünk. Amiről nem lehet tudni, hogy valaha lesz-e belőle valami. Az egyik ilyen oviban összhaverkodtam egy kisfiúval. Nagyon aranyos volt. Paul a neve. Képzeljétek olyan barna a bőre, mint a csokis desszertem. Először azt hittem, hogy összekente magát, és elfelejtették lemosni. Én is szoktam ennyire csoki maszat lenni, mint azt a képen is láthatjátok. Megpróbáltam hát letörölni, de nem jött le. Hát gondoltam én a csokisdesszertet is szeretem, Paul is biztos nagyon aranyos, bár nem jutott eszembe, hogy megkóstoljam. Azonnal szóba elegyedtünk. Sajnos, abban az oviban biztos, hogy nem lesz hely. Pedig vele szívesen eljátszottam volna.

Ha már szóba hoztam a csokis desszertet, meg kell említenem, hogy a kedvenc hamim most a tejbegríz, amit anya babatejből készít, mindenféle ízesítéssel. A straciatellás sem rossz, de ha jöttök, meghívlak benneteket egy csokis-banánosra. Az a legjobb! A banánt magában is szeretem. Erre úgy jöttem rá, hogy apa banánt evett és én beleharaptam. Mert bizony ám! Én már azt is tudok! Igaz fogam még csak kettő van, de azért jól megy! Csak tudni kell, mikor kell harapni, és mibe! Azóta minden hamiból, amit anya vagy apa eszik, követelek magamnak egy darabot. Ha szerencsém van, akkor adnak. Ha nincs, akkor nekik sincs, mert nem hagyom őket enni. Kénytelenek titokban csinálni.
Szokás szerint anyával csütörtökön nagytakarítást tartunk. Ez többnyire nálam vagy porszívószereléssel, vagy alvással jár. Most éppen vizsgáltam a porszívót. És ahogy felálltam a porszívó mellett, egyszer csak elindult, és besszippantotta a ruhámat. Nagyon megharagudtam rá. Mindig visszamentem, megfogtam, aztán megmutattam anyának, hogy hogyan kell haragudni a porszikára. De nem a porszika az egyetlen ilyen kütyü. A mamától kaptam egy kis repcsit. Azt is csak anyával vagy apával van merszem kipróbálni. Általában én nyomom meg a gombot, apa meg repteti. De én már előre görbülök. Tudjátok! Jobb félni, mint megijedni! Anya mindg mondja, hogy nem kell tőle tartani, mert azzal szoktunk utazni, és ott ülünk benne, de nem értem, hogyan férünk bele, amikor most akkora a egész, mint a tenyerem.

Pénteken este jött hozzánk Rilla és a férje Tom. Rillát már ismertem, csak kellett kis idő, míg eszembe jutott, mert nagyon régen találkoztunk. Tom meg nagyon aranyos volt. Őt nagyon szeretem, mert mindig mosolyog. Én viszont nagyon félelmetes lehetek, mert félt megfogni! Sajnos, szombaton én nem tudtam elkísérni őket Leuvenbe sétálni, mert nagyon rossz idő volt. Vízszintesen esett az eső. Pedig azt mondta anya, hogy még karnevál is volt. Apával otthon maradtunk. Vasárnap megmutattam Rilláéknak a parkot, ahova szoktunk menni. Ott kávézgattak egyet anyáék, aztán játszottunk a játszótéren. Nem sok idő volt, mert Rilláéknak indulni kellett haza délután. Remélem legközelebb is jöttök! Jó volt veletek játszani! Együtt labdáztunk. Én voltam apa lába, Rilla meg Tom a kapus. Az nagyon jó és vicces játék volt. Megmutattam nekik azt is, hogy már tudok mászni felfelé is. Az új játékosládámra, amit apával szereltünk össze, és ami kb 30 cm magas, már egyedül fel tudok mászni. Onnan elérem az ablakpárkányt. Ha nincs szerencsém, akor a ládában kötök ki, mert lecsúszik a teteje. Annak is külön technikája van, hogy ez utóbbi esetben, hogyan kell elhagyni a tett helyszínét. Az ágyra is próbálkozom már felnézni. Ha egyszer sikerül, tuti elkapom annak a virágnak a grabancát, ami az ablakban van! Azt már tökéletes mozdulattal tudom, hogyan kell a lábaimat tenni, csak az ágy még túl magas. De még egy-két tejbegríz, és reszkessetek cseréplakók!