Az utolsó hetekben anya sokat járt a Kútvölgyi Klinika szülészeti osztályára (itt is születtem), hogy valami furcsa övet tegyenek a hasára. Állítólag ezzel fülelték, hogy én mit csinálok odabenn. Mondanom sem kell, hogy már előre megharagudtam az egyik nénire, mert jól megrángatta anya hasát, hogy ébredjek fel . Hirtelen azt sem tudtam, hogy földrengés van-e, vagy csak centrifugáló automata mosógépen rázkódom. Egész nap csuklottam is. Szóval ilyeneket csináltak velem és valami CTG-nek becézték ezt a dolgot. Mutatta a szívverésemet, és anya méhösszehúzódásait is.
A szülésznéni, Gabika, egyik kedden azt mondta anyának, hogy még van egy hét a szülésig, de ha bármi baj van, még ha éjjel kettő órakor folyik is el a magzat víz, hívjuk fel őt azonnal mobilon, és majd ő rendezkedik. Apa akkor már megvette a reüpülőjegyét csütörtök estére, hogy az utolsó héten velünk lehessen. A nagyi, aki vigyázott ránk kilenc hónapig, nem engedte már anyának, hogy a szép időben elmenjünk sétálni a Margit-szigetre. Pedig anyának nagyon mehetnékje volt.
Hazamentünk, és lefeküdtünk alukálni. Anya, mint ahogy az az utolsó időben megszokott volt, jégvermet csinált a szobából. Kellemes tavasz volt ugyan, de a kinti 17 fok még nem mondható kánikulának, legalább is a nagyi panaszkodott reggelente, miután kidugta a nóziját a pehelypaplan alól, hogy anya hőérzéke kicsit el van tájolódva. Szóval az ablak nyitva volt. Éjjel egy órakor arra riadt fel anya és én is, hogy egy mentőautó ment el az ablakunk alatt, és pont ott kapcsolta be a szirénáját. Nagyon megijedtünk. Egy óra múlva anya csak annyit mondott a nagyinak:
"Azt hiszem folyik a magzatvíz"
A nagyi kipattant az ágyból, anyával vidáman felöltöztek, és bementünk a kórházba. Csak azért, hogy Gabi néninek igaza legyen. Fel is ébresztettük őt is. Apát is felhívtuk, hogy hiába akart egy nappal később jönni, én nem vártam addig. Apa össze is pakolt otthon, reggel kiment a repülőtérre és szerzett egy repülőjegyet az első gépre. Anyának azt mondták, hogy jó esetben reggel 10-re, rossz esetben dél és egy óra között megszületek. Tévedtek! Én tudtam, hogy nekem meg kell várnom az apukámat! Nélküle nem megyek én sehova! Még kifelé sem!
Még éjszaka megérkezett a mama és Doby papa, meg Márk is a kórházba. Ott izgultak együtt nagyival, a papa meg várta, hogy bejöhessen. Már akkor sírva fakadt, amikor a nagyi felhívta, hogy ma mindenképpen megszületek.
Anya nagyon jól volt egész délelőtt. Nem nagyon éreztettem vele, hogy jövök. Még alukált is, és a Gabi néni még reggelit meg ebédet is szerzett neki, mert addigra mindenkinek világos lett, hogy én nem jövök, amíg apa nincs ott. Kettőkor a Doktor bácsi úgy döntött, hogy nem vár tovább, anyának ad infúziót, mert már ki kellett volna bújnom. Közben megérkezett apa is. A naplemente szobában ahol mi voltunk nagyon meleg volt, szegény apának pedig még a hosszú, meleg ruhára egy köppenyt is fel kellett vennie.
Fél négykor már jeleztem, hogy ki szeretnék jönni, és azt hiszem fél hatkor már nagyon nehéz volt anyának, de akkor már megindultak a tolófájások, és engem lökdöstek kifelé. Anya meg apa nézett is nagyot, amikor a Doktor bácsi mondta, hogy lehet, hogy mégis kislány leszek, mert nagyon jó a szívhangom, és a fiúk nem bírják ennyire jól a kiképzést. De aztán háromnegyed hétkor megszülettem, fiú vagyok, jó nagy... úgyhogy nem tévedtek korábban az ultrahangos képek. Először kicsit lila voltam, aztán szopiztam egyet és kezdtem kicsit rózsaszín lenni. Akkor elvettek anyától, ami nem annyira tetszett, így megmutattam, hogy a hangom is elég férfias. Aztán apa kivitt megmutatni újdonsült nagyszüleimnek.
Apánál nem sírtam, mert már ismertem a hangját. Igaz mindig vizesen hallottam azelőtt, de tudtam, hogy hozzá tartozom. Hát így kezdődött minden...
A szülésznéni, Gabika, egyik kedden azt mondta anyának, hogy még van egy hét a szülésig, de ha bármi baj van, még ha éjjel kettő órakor folyik is el a magzat víz, hívjuk fel őt azonnal mobilon, és majd ő rendezkedik. Apa akkor már megvette a reüpülőjegyét csütörtök estére, hogy az utolsó héten velünk lehessen. A nagyi, aki vigyázott ránk kilenc hónapig, nem engedte már anyának, hogy a szép időben elmenjünk sétálni a Margit-szigetre. Pedig anyának nagyon mehetnékje volt.
Hazamentünk, és lefeküdtünk alukálni. Anya, mint ahogy az az utolsó időben megszokott volt, jégvermet csinált a szobából. Kellemes tavasz volt ugyan, de a kinti 17 fok még nem mondható kánikulának, legalább is a nagyi panaszkodott reggelente, miután kidugta a nóziját a pehelypaplan alól, hogy anya hőérzéke kicsit el van tájolódva. Szóval az ablak nyitva volt. Éjjel egy órakor arra riadt fel anya és én is, hogy egy mentőautó ment el az ablakunk alatt, és pont ott kapcsolta be a szirénáját. Nagyon megijedtünk. Egy óra múlva anya csak annyit mondott a nagyinak:
"Azt hiszem folyik a magzatvíz"
A nagyi kipattant az ágyból, anyával vidáman felöltöztek, és bementünk a kórházba. Csak azért, hogy Gabi néninek igaza legyen. Fel is ébresztettük őt is. Apát is felhívtuk, hogy hiába akart egy nappal később jönni, én nem vártam addig. Apa össze is pakolt otthon, reggel kiment a repülőtérre és szerzett egy repülőjegyet az első gépre. Anyának azt mondták, hogy jó esetben reggel 10-re, rossz esetben dél és egy óra között megszületek. Tévedtek! Én tudtam, hogy nekem meg kell várnom az apukámat! Nélküle nem megyek én sehova! Még kifelé sem!
Még éjszaka megérkezett a mama és Doby papa, meg Márk is a kórházba. Ott izgultak együtt nagyival, a papa meg várta, hogy bejöhessen. Már akkor sírva fakadt, amikor a nagyi felhívta, hogy ma mindenképpen megszületek.
Anya nagyon jól volt egész délelőtt. Nem nagyon éreztettem vele, hogy jövök. Még alukált is, és a Gabi néni még reggelit meg ebédet is szerzett neki, mert addigra mindenkinek világos lett, hogy én nem jövök, amíg apa nincs ott. Kettőkor a Doktor bácsi úgy döntött, hogy nem vár tovább, anyának ad infúziót, mert már ki kellett volna bújnom. Közben megérkezett apa is. A naplemente szobában ahol mi voltunk nagyon meleg volt, szegény apának pedig még a hosszú, meleg ruhára egy köppenyt is fel kellett vennie.
Fél négykor már jeleztem, hogy ki szeretnék jönni, és azt hiszem fél hatkor már nagyon nehéz volt anyának, de akkor már megindultak a tolófájások, és engem lökdöstek kifelé. Anya meg apa nézett is nagyot, amikor a Doktor bácsi mondta, hogy lehet, hogy mégis kislány leszek, mert nagyon jó a szívhangom, és a fiúk nem bírják ennyire jól a kiképzést. De aztán háromnegyed hétkor megszülettem, fiú vagyok, jó nagy... úgyhogy nem tévedtek korábban az ultrahangos képek. Először kicsit lila voltam, aztán szopiztam egyet és kezdtem kicsit rózsaszín lenni. Akkor elvettek anyától, ami nem annyira tetszett, így megmutattam, hogy a hangom is elég férfias. Aztán apa kivitt megmutatni újdonsült nagyszüleimnek.
Apánál nem sírtam, mert már ismertem a hangját. Igaz mindig vizesen hallottam azelőtt, de tudtam, hogy hozzá tartozom. Hát így kezdődött minden...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése