Hatalmas tornyot építettem - egy kis segítséggel. Először Anyával, az 20 cm-rel volt nagyobb nálam, aztán Apával, ami felért a plafonig. A legviccesebb mégis az, hogy utána le lehet dönteni. A kisebb toronynál még nem voltak gondok, mert az arra dőlt - legalább is többé-kevésbé - amerre én gondoltam. Aztán ha szépen néztem Anyára és azt mondtam 'na', nem történt semmi. Korábban a 'na' - ra mindig ugrottak. Aztán eszembe jutott, mivel lehet levenni Anyát a lábáról, így azt mondtam neki: 'Ánjá', és Anya úgy ugrott, mint a breki, és felépítette a tornyot megint, amit újra le lehetett dönteni. Nem volt túl jó biznisz megtanulni, hogyan kell 'Ánjá'-t mondani, mert sokkal fárasztóbb, mint a 'na'. Vagy legalább is nem kellett volna úgy elkényesztetni, hogy tudatom velük, hogy ki tudom mondani. Most már kénytelen vagyok, mert másra nem hallgat.
Visszatérve Apa tornyára, az nagyon magas volt. Alig vártam, hogy eldönthessem. Igen ám, csakhogy a magas torony nem csak oda esett, ahova én gondoltam. Jól kupán csapott, na utána nem volt kedvem a döntögetéshez!
Visszatérve Apa tornyára, az nagyon magas volt. Alig vártam, hogy eldönthessem. Igen ám, csakhogy a magas torony nem csak oda esett, ahova én gondoltam. Jól kupán csapott, na utána nem volt kedvem a döntögetéshez!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése